Bizet: Carmen - Maria Callas 

  Bizet: Carmen    

Négyfelvonásos opera

Helyszín: a 19. század eleji Sevilla és környéke

A szereplők:
Főszereplő Carmen, a gyönyörű ám csélcsap cigányleány, aki bárki szívét meghódítja. Az ő hálójába gabalyodik bele Don José is, egy becsületes tizedes. A lány rajongói továbbá Escamillo, a bikaviador, és Zuniga, a hadnagy. További szereplők: Micaela, a parasztlány, Remendado és Dancaire csempészek, Morales, a szakaszvezető, valamint Frasquita és Mercedes cigánylányok

Cselekmény:

I. felvonás  A sevillai dohánygyár közelében unatkozó katonák figyelik az utca életét, mígnem feltűnik Micaela, aki egy tizedest, Don Josét keresi. Ő azonban csak a következő őrséggel érkezik majd. Az őrségváltást az utcagyerekek csapata kíséri, akik kifigurázzák a katonai ceremóniát. A munkásnők kiözönlenek a dohánygyárból. A gyülevész fiatalok és a katonák mind Carment, a szép cigánylányt várják, akinek a szerelmére áhítoznak. Carmen is megjelenik, de ma nem adja szerelmét senkinek, mondja. A Habanerában Carmen az állhatatlan, megőrizhetetlen szerelem hatalmáról énekel, majd a mindvégig közömbös Don José arcába egy szál virágot dob. Josét felkavarja ez a közeledés, de hamarosan megérkezik Micaela, aki levelet és anyai csókot hoz neki hazulról. Együtt emlékeznek kis falujukra, és José elhatározza: feleségül veszi Micaelát. A munkáslányok kirohannak a térre: a gyárban kitört csetepatéban Carmen késsel megsebesített egy másik lányt. José vezeti ki Carment a gyárból. Zuniga, az őrségvezető hadnagy ki akarja hallgatni Carment az esetről, ő azonban válasz helyett csak egy dalt dúdol. Carmen, akit Josénak börtönbe kellene kísérnie, a Seguidillával elcsavarja a férfi fejét. Találkát ígér neki, ha a férfi szökni engedi, az pedig nem tud neki ellenállni.    II. felvonás  Lillas Pastia városszéli kocsmájában katonák és cigánylányok mulatnak együtt, köztük Carmen is, aki most tudja meg, hogy Don José aznap szabadul a miatta kirótt büntetéséből. Escamillo, a híres torreádor érkezik. Mindenki együtt ünnepli őt, mint hőst, majd a katonák távoznak. Carmen csempésztársai osonnak be, akik rá akarják beszélni a lányokat, kísérjék el őket a csempészútjukon. Carmen társnői ráállnak, azonban Carmen nem, mert ő szerelmes. A háttérben felhangzik az érkező Don José éneke. A csempészek megértik: Carmen rá vár. Carmen törleszteni akarja tartozását: táncol, és énekel Josénak. Felhangzik a takarodó, José menni készül. Carmen szemére veti, hogy szerelme ily gyenge iránta. José válaszul a Virágáriában elmondja, hogy a Carmen dobta virág volt a börtönben egyetlen reménysége. Carmen csak akkor hinne neki, ha José elhagyná a helyőrséget, és vele együtt a hegyekbe szökne. José ellenáll, inkább szakít Carmennel. Váratlanul visszaérkezik Zuniga, aki el akarja kergetni Josét. José kardot ránt, az elrejtőzött csempészek lefogják a hadnagyot, s ezután José kénytelen a csempészekkel tartani.   III. felvonás  A csempészek megérkeznek egy elhagyott hegyvidékre, ahol lepihennek. Carmen szerelme Don José iránt már múlóban van. Frasquita és Mercedes, Carmen társnői kártyát vetnek, de míg a jövő nekik csupa jót ígér, Carmennek a halált jósolja. A lányok a csempészekkel együtt elindulnak, hogy elvonják a vámőrök figyelmét. Micaela érkezik. A bátor lány vissza akarja vezetni Josét a becsületes életbe, érte akár Carmennel is szembeszállna. Az őrt álló José egy idegenre lő, aki nem más, mint Escamillo. A torreádort Carmen iránti szerelme vonzotta ide, s amikor ez kiderül, a vetélytársak megverekszenek egymással. A vesztes helyzetbe került Escamillót Carmen és a csempészek érkezése menti meg. Hálából meghív mindenkit és különösképpen Carment következő viadalára. Az indulni készülő csempészek felfedezik az elrejtőzött Micaelát, aki hazahívja Josét. Carmen szívesen engedné is, José azonban ellenáll. Mikor azonban megtudja, hogy anyja halálán van, mégis indulni készül.   IV. felvonás  Sevillában bikaviadalra gyülekezik a tömeg. Carmen Escamillóval érkezik, s hiába figyelmeztetik, hogy Don José a közelben bújkál, nem tér ki a találkozás elől. José mindent újra akar kezdeni. Carmen azonban nem ismer visszautat, még ha az életével kell is fizetnie elhatározásáért. Mivel Carmen semmilyen kérésnek nem enged, Josénak nem marad más hátra, mint kést rántani. Miközben Escamillo diadalmaskodik az arénában, José leszúrja imádott Carmenjét.   Leoncavallo: Bajazzók   A Pagliacci, más nevén Bajazzók,  Ruggero Leoncavallo kétfelvonásos operája. A szöveget is a zeneszerző írta. A bemutató 1892. május 21-én volt a milánói Teatro Dal Vermeben, Arturo Toscanini vezényletével. A játékidő: 1 óra és 10 perc.   A cselekmény Montalto mellett Calabriában, 1865 és 1870 között játszódik Nagyboldogasszony napján. A szöveg valóban megtörtént cselekménye alapszik, sőt Leoncavallo maga is jelen volt azon az előadáson, amelyen a véres jelenet lejátszódott.   Szereplők:   Canio, a vándorkomédiások vezetője; Pagliaccio - drámai tenor          Nedda, Canio felesége, Silvio szeretője; Colombina - lírai szoprán Tonio, komédiás; Taddeo - hősi bariton           Beppe, komédiás; Arlekino - buffo tenor         Silvio, parasztlegény, Nedda szeretője - lírai bariton Énekkar: a falu népe (közepes létszám)     A cselekmény   Prológ   Az opera egy harsány, figyelemfelhívó zenével kezdődik, melyet a baritonisták által gyakran külön is előadott Prológ követ: a függöny mögül Tonio, Taddeo jelmezében lép elő és szavaiból a mű, egyben az egész verizmus eszmevilága bontakozik ki, mely szerint a szerző „... egy darab életet” kíván a nézők elé tárni.    I. felvonás   Az egész falu nagy örömmel fogadja az évről-évre visszatérő komédiásokat. A színészek egy szamár húzta kordén érkeznek. Canio, a csoport vezetője a nagydobot veri és közben meghívja a helybélieket az estélyre, a színjáték megtekintésére. Miután megállnak Tonio leakarja segíteni a kocsiról Neddát, Canio azonban durván elzavarja. Az egyik helybéli paraszt a közeli kocsmába hívja a társulat vezetőjét, Canniot. Canniohoz egy társa is csatlakozik, azonban a Tonio nevű komédiás úgy dönt, hogy inkább az állatokat látja el. Ezt látva egy helybéli paraszt azzal tréfálkozik, hogy Tonio biztos Canio feleségének, Neddának udvarol ezért nem megy a kocsmába. Canio azonban csak a színpadon ismeri a tréfát, és ha Nedda akire a célzás vonatkozott, valóban félrelépne akkor „ez lenne a komédia vége...”   A dudások érkezése jelzi, hogy nemsokára elkezdődik a mise, így a falunépe elindul a templom fele. A kórus a harangok kongását utánozza, innen kapta ez a rész a Harang-kórus nevet. Miután a társaság elvonult, a komédiások táborában csak Nedda és a testileg torz Tonio maradnak. Nedda visszagondol a előbbi féltékenységi-jelenetére és szívét balsejtelem tölti be, ugyanis a házastársi hűség területén nem tiszta a lelkiismerete. Miközben a madarakat figyeli, elvágyodik öreg férje mellől, hogy a madarakhoz hasonlóan szabadon élhessen. Nedda drámai hangulatú Madár-dala a madarak repülését idézi. Közben Tonio settenkedik az asszony közelébe és szerelmével ostromolva addig nem tágít amíg az a kezében levő korbáccsal arcon nem üti. Tonio elrohan és elrejtőzik egy fa mögött, azonban előtte még megfenyegeti Neddát: „...e tettért megbűnhődől, asszony!”. Közben előlopakodik Silvio, Nedda szertője és egymás karjaiban az esti találkát tervezik meg. Az asszony még a mai éjszakán örökre ott akarja hagyni a komédiásokat és szerelme mellett kezdene új életet. Miután végig hallgatta beszélgetésüket Tonio Canioért rohan, akivel még idejében érkezik vissza, hogy hallják Nedda utolsó szavait Silviohoz. A parsztlegénynek sikerül elmenekülnie, Canio késsel a kezében követeli Neddától az idegen csábító nevét, Nedda azonban elszántan tagad. Időközben az esti előadásra összegyűl a közönség, így a tragédia egyelőre elmarad. Canio hozzáfog arca kifestéséhez és közben azon rágodik, milyen keserű a komédiások sorsa. Ezen a ponton hangzik el az opera legszebb áriája, a Cannio által énekelt Vesti la giubba (Kacagj, Bajazzók)!   A két felvonást egy lírai Intermezzo köti össze. Dallamanyaga az előbbi Canio-áriából és a Porlógból származik.   II. felvonás     Az összeállított színpad előtt az egybesereglett falusiak várakoznak a színdarab megkezdésére. Időközben felemelkedik a függöny és megkezdődik a szokásos commedia dell'arte. Mielőtt Canio Pagliacci jelmezében megjelenne a színen a játék szabályosan zajlik: a Nedda Colombinát alakítja aki elmondja, hogy csak késő estére várja haza a férjét, Pagliacciot. Közben kintről felhangzik Arlecchino szerenádja, majd megérkezik a szolga, Taddeo, akit Tonio alakít, hozza a csirkét ahogyan úrnője parancsolta, de kihasználva az alkalmat udvarolni kezd úrnőjének. Az ablakon belépő Arlecchino elzavarja az együgyű szolgát, majd Columbinával elfogyasztják a csirkét. A szerelmespár Columbina szökését tervezik amikor berohan Tonio, hogy közölje váratlanul megérkezett Columbina férje, Pagliaccio. Columbina ugyanazon szavakkal búcsúzik Arlecchinótól, mint korábban Silviotól: „Ma éjjel örökre a tiéd leszek.” A megcsalt férj szerepét Canio alakítja, az ő felléptével azonban egymásba fonódik a színház és az élet. Nedda Colombina szerepében igyekszik a játék könnyed hangját fenntartani, azonban a lelkében a hűtlenségen rajtakapott asszony rettegése kínozza. Cannio már régen nem a szerepét játssza, a közönség azonban mindebből semmit sem vesz észre, sőt egyre lelkesebben tapsol az „élethű” alakítás láttán. Itt hallható a második legismertebb áriája "No, Pagliaccio non son" (Most nincs itt a bohóc!)  Hamarosan ezután bekövetkezik a tragédia: Cannio önkívületében szíven szúrja Neddát, majd a segítségére rohanó Silviot is leszúrja. A jelenet és az opera Canio kijelentésével ér véget: „La commedia č finita!” / „A komédiának vége”.       Mascagni: Parasztbecsület   A Parasztbecsület Pietro Mascagni egyfelvonásos operája. A szöveget G. Targinioni-Tozzetti és G. Menasci írták. A játékidő 65 perc.   Mivel egyfelvonásos opera, a Parasztbecsület nem tölt ki egy egész estét, ezért az olasz verista stílus egy másik, rövidebb darabjával, Leoncavallo Bajazzók című operájával együtt szokták előadni.   Szereplők:   Santuzza, fiatal parasztlány - drámai szoprán    Turiddu, parasztlegény - drámai tenor Lucia, az édesanyja - drámai alt           Alfio, fuvaros - bariton             Lola, a felesége - mezzoszoprán           Énekkar – nagy létszámú kórus   Giovanni Verga (1840-1922) szicíliai költő Cavalleria rusticana című novelláját dramatizálta, mely az 1884-es bemutató után világsikert ért el. Ebből a színdarabból írták meg Giovanni Targioni-Tozzetti (1859-1934) és Guido Menasci (1864-1925) a Parasztbecsület opera librettóját. Az opera szövege meglehetős hűséggel követi az eredeti dráma fonalát, a cselekmény hely és időbeli sűrítésével valamint számos mellékszereplő kihagyásával.   A cselekmény   A helyszín egy szicíliai falu templomja előtti tér, 1880-as év húsvét vasárnapja. Az opera kezdeti szakaszának zenéje a húsvétvasárnap ünnepi hangulatát idézi. A függöny mögül, Turridu hárfakíséretes Siciliana szerenádja hallható, mely Lolának szól. Ezt követően egy drámaibb jellegű zenekari rész következik, Santuzza - Turiddu-duett fő dallama dominál.   A templomba készülő falusiak összegyűlnek a főtéren, a tavaszt és a húsvéti ünnepet köszöntik. Santuzza bekopog Lucia néni kocsmájába, Turiddut keresi. Az öregasszony azt válaszolja, hogy a fia Francofontéba ment borért. Santuzza cáfolja ezt, hiszen Turiddut látták a faluban ma éjjel. Közben megjelenik a színen a fuvaros Alfio, aki húsvétra hazajött szeretett feleségéhez, Lolához. A szabad fuvaros élet örömeiről énekel, a zenét, az ostor csattogását és a lovak ügetését imitáló hangzások kísérik. Alfio óbort kér a kocsmárosnétól, az azonban azt feleli, hogy épp elfogyott de Turridu már elindult újabb adagért a szomszéd faluba. Alfio megerősíti Santuzza állítását miszerint az éjjel látta Turridut méghozzá nem messze az ő házától, majd elmegy. Ezt követően a falusiakból álló kórus, Santuzza szólójával, falusi népi himnuszt énekel Szűz Máriához. Ez a zeneszám a híres Húsvéti kórus.     A falu lakosai mind bemennek a templomba, a téren csupán Santuzza és Lucia néni marad. Santuzza sírva panaszkodik: Turridu régen Lolának udvarolt, azonban elvitték katonának, Lola pedig férjhez ment egy másik fiúhoz, Alfiohoz. Mikor Turiddu hazatért a katonaságból és szembesült Lola házasságával Santuzzánál keresett vigasztalást. Lola azonban visszacsábította Turiddut, mire az otthagyta az érte jóhírét és becsületét feláldozó lányt, Santuzzát. Az öregasszony miután végighallgatta a lány siralmát, elindul a templom fele. Közben színrelép Turiddu akit Santuzza felelősségre von az éjszakai kimaradása miatt.     Turiddu mindent tagad, és azt állítja borért volt a közeli faluban, Lola elmondja neki, hogy az éjszaka látták a faluban. Közben, egy szerelmes dalt dalolva megjelenik a színen Lola és megszólítja Turiddut, hogy jöjjön a misére. Santuzza azonban feltartóztatja, és epés megjegyzéseket tesz riválisnőjére. Lola igyekszik elkerülni a veszekedést és továbbmegy a templom fele, Santuzza pedig könyörögni kezd Turiddunak, hogy ne hagyja el.     Az azonban félretaszítja a lányt és elrohan Lola után a templomba. Megjelenik a színen Alfio. Az elkeseredett Santuzza mindent elárul Lola és Turiddu viszonyáról a semmit sem sejtő felszarvazott férjnek. Értesülvén az addig a világ leghűségesebb asszonyának hitt feleség félrelépéséről, Alfio őrjöngeni kezd, majd bosszút esküdve elrohan. Mascagni itt, a dráma csúcspontján pár percre megszakítja a cselekményt a híres Intermezzóval. A függöny mindeközben felvonva marad, de a színpad üres.     A mise végén Turiddu a barátjaival a közeli kocsmába megy egy pohár borra. A temperamentumos bordalba a kórus és Lola is bekapcsolódik. Közben visszatér Alfio. Turiddu, aki nem tud Alfio és Santuzza beszélgetéséről, borral kínálja Alfiot, az azonban visszautasítja mondván, hogy az ő bora benne méreggé válik. Turiddu sértésnek veszi Alfio szavait, és megharapja annak a fülét, ami szicíliai szokás szerint azt jelenti, hogy készen áll a párbajra. A jelenlévők lefogják mindkettőt. Alfio úgy dönt, hogy inkább elmegy, azonban még odaszól Turiddunak: „a kertek alatt rám találsz”. Turiddu retteg, felébred benne a bűntudat, elbúcsúzik anyjától és elrohan. Néhány perccel később a falubeliek riadtan kiáltják: „Alfio megölte Turiddut!”